Régen minden jobb volt! – hangoztatja sokszor és sok helyen az idősebb generáció, ami néhány esetben azért valóban helytálló kijelentés. Bár az építőipar az elmúlt években óriási fejlődésen ment keresztül, ennek megfelelően meg sem lehetne számolni azt a sok innovációt, ami végbement a piacon, így egyre jobb, egyre tartósabb, és ami sok esetben még fontosabb: környezetkímélőbb megoldások születtek annak érdekében, hogy az épületek egyre komfortosabbá válhassanak.
Persze a környezettudatos megoldások miatt gyakran előfordul, hogy szükség van bizonyos kompromisszumokra, ezáltal egyre többször kell áldozatot hozni a tartósság oltárán, amit jól mutat a legendás római beton esete. Sokakat foglalkoztat ugyanis, hogy a mai beton gyakran már néhány év után hajlamos a repedezésre, azonban a rómaiak például több mint 2 ezer évvel ezelőtt olyan betonlábakra építették kikötőiket, melyek a folyamatos sósvíz ellenére is mindmáig masszívan állnak. Hogy mi volt a titkuk? Ennek jártak utána a Utah Egyetem kutatói!
Marie Jackson professzor, az egyetem alkalmazottja néhány jól képzett munkatársával ugyanis elhatározta, hogy ellátogatnak az egykori Római Birodalom legnagyobb kikötőihez, ahol alaposabban is szemügyre tudják venni a legendás római betont, melynek nemcsak a legfontosabb titkaira derítettek fényt, hanem arra is, hogy a speciális anyagok révén ezek a szerkezetek az idő múlásával csak egyre masszívabbá váltak.
Mint ismert, a modern építőiparban használt beton egyik alapanyaga a mészkő, melynek hevítésével úgynevezett portlandcement kapható. Ezt keverik össze homokkal vagy kaviccsal, valamint jó minőségű vízzel ahhoz, hogy a végeredmény szilárd beton legyen. A cement tehát egyfajta kötőanyagként funkcionál, aminek kialakítására nagyon fontos lesz odafigyelni, hiszen könnyedén reakcióba tud lépni más alapanyagokkal, ami hosszabb távon a kialakított szerkezet károsodását, vagyis a beton megrepedését, töredezését és aprózódását jelenti. Többnyire ez az oka annak, hogy a mai betonszerkezetek élettartama – a római betonhoz viszonyítva – sokkal rövidebb.
Merthogy az ókorban egészen más alapanyagokból készítették a kötőmasszát, hiszen a fő összetevő nem a cement, hanem a vulkáni hamu, egy a természetben előforduló alapanyag volt, amihez meszet, és meglepő módon sós tengervizet kevertek hozzá. Ebből egy olyan masszív és tartós masza jött létre, mely nemcsak képes volt összetartani akár óriási szerkezeteket is a beépített kőzetekkel együtt, hanem közel ugyanolyan szilárddá tudott válni, mint a vulkáni tevékenységek során keletkező sziklák. A legfontosabb tulajdonsága azonban az volt, hogy a római beton károsodás nélkül tudott reakcióba lépni a környezetével, tehát az idő vasfoga nem árthat neki. A római civilizáció a természetből leste el ezt a megoldást, hiszen a vulkánok közelében rengeteg esetben található úgynevezett cementált lerakódás, ezt utánozták le a korabeli építők saját építményeik megalkotásához.
Bár a fenti tulajdonságok is egészen meglepőek, azonban a római beton kapcsán a leginkább megdöbbentő, hogy a kikötőkben begyűjtött anyagminták alapján olyan ásványi szemcsékre leltek a több évezrede kitartó betonfelületekben, melyek utólag termelődtek a sok-sok évszázad alatt. Ezt a kutatók is meglepőnek találták, pláne annak fényében, hogy az analízis után bizonyosságot nyert: egyrészt a sósvíz segítette elő ezek megjelenését, másrészt pedig olyan ritka és nehezen előállítható ásványokról beszélhetünk, mint például az aluminát- tobermorit.
Közérthetőbb formában az történt, hogy a rómaiak által alkalmazott vulkáni hamu a sósvíz hatására nem feloldódott, hanem egy kémiai reakció révén olyan kristályokat termelt, melyek kitöltötték a mikroszkopikus légüres tereket, vagyis a szerkezet nemhogy meggyengült, inkább folyamatosan erősödött. Ennek megfelelően a beton szerkezetét a mesterséges megoldás helyett inkább a természetesebb kőzetekhez és sziklákhoz lehetne hasonlítani.
A felfedezésnek természetesen a modern építőiparra is jelentős hatása lehet, hiszen a szakértők egy olyan folyamatra leltek, mely éppen ellentétes irányban zajlik a ma használatos építőanyagokhoz viszonyítva, ezeket ugyanis a sós víz nemhogy erősíti, hanem inkább rendkívüli mértékben károsítja. A cél tehát adott a jövő építőiparának: visszanyúlni a történelembe, és a római technikához hasonló betont készíteni, ami főként a tengerparti régiókban jelentős mértékben forradalmasítani tudná az építkezéseket.
Az egyetlen probléma, hogy a római beton pontos receptje nem ismert, így a kutatók az elemzésekből kinyert alapanyagokra építve próbálkoznak rekonstruálni az anyagot. Természetesen ez a korabeli megoldás manapság a környezettudatosság jegyében már nem tudna elterjedni – csak valamiféle alternatíva –, hiszen a vulkáni hamu csak kis mennyiségben áll a rendelkezésünkre, a vulkánok elbányászásával pedig rendkívül súlyos környezetkárosítás jönne létre.
Felkeltettük érdeklődését?
Kérdésével forduljon hozzánk bizalommal.
Olvassa el legfrissebb híreinket
